Tudástár

„- Te a Waldorfba járatod a gyerekedet?!
- Oda csak hülye gyerekek járnak!!!
- Nem is tanulnak semmit!
- Ott nagyon laza a fegyelem!
- Csak festegetnek, meg énekelnek....”

Ilyen és ehhez hasonló sztereotípiák nagyon gyakran felmerülnek a Waldorf iskolával, az odajáró gyerekekkel és az ott folyó oktatási módszerrel kapcsolatosan.
Azt csak nagyon kevesen tudják, hogy a sokat dicsért és minden nemzetközi felmérésen dobogós helyet elérő finn oktatási rendszer és a Waldorf-módszer között nagyon sok hasonlóság van. Hogy milyen a jó iskola, milyen a hatékony oktatás, milyen az a környezet, ahol a gyerekek élvezettel és az életnek tanulnak?
Hát a finneknek és a Waldorfnak is vannak jó válaszaik ezekre a kérdésekre.

Mai megjelenésünkkel egy cikksorozatot szeretnénk elindítani, mellyel eloszlatnánk jó néhány félreértést, félrehallást a Waldorf iskolákról. Fogadják nyitott szívvel!

Nagy kihívás előtt állnak azok a szülők, akik próbálják megtalálni jövő év szeptemberétől iskoláskorúvá váló gyerekük számára az ideális iskolát. Mindenkinél más a prioritás, de összességében elmondható, hogy a szülők egy olyan iskolai környezetet szeretnének találni 6-7 éves kisgyereküknek, ahol jól érzi magát, nem szorong. Szívesen és kedvvel tanul, ahol kellő időt és figyelmet tudnak fordítani az alapokra, hiszen a legnagyobb kihívás, amivel az ovit éppen elhagyó gyerekeknek szembesülnie kell, hogy bizony meg kell tanulni írni és olvasni.

A Waldorfban egyedi módon állnak az írás-olvasás tanításhoz. 
A Waldorf iskolákban az írás és olvasás tanítása hosszabb, összetettebb folyamat. Az első osztályba érkező gyerekek hatalmas lelkesedéssel vetik bele magukat a munkába, érdeklődőek, mint a szivacsa a vizet, úgy szívják magukba a tudást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ebben az időszakban a "fej" tényleg terhelhetőbb, mint óvodás korban. Fontos az átmenet, fontos, hogy időt adjunk, apró lépésekkel és így sokkal erősebb alapokkal haladjunk. A Waldorf iskolákban rengeteg mozgáson és a gyermekekhez oly közel álló mesék világán keresztül ismerkednek a betűkkel, így érzelmek kapcsolódnak hozzájuk és a felidézésük, elraktározásuk jócskán könnyebb lesz. Olvasni csak később, a számukra életkori sajátosságaiknak megfelelő időszakban kezdenek, már tanult verseken, saját írásukon keresztül. Ez biztosítja a sikerélményt, a felismerést. Sokkal motiváltabbak lesznek így később is az olvasásra.
Így tanítunk, így tanulunk, így vagyunk mi Apáczai Waldorfosok!

Akit bővebben érdekel az írás-olvasás tanítás a módszertana folytassa lent, ahol Kulcsár Gábor tolmácsolásában bővebben olvashat róla.

A nyelv az emberi kapcsolatteremtés alapvető eszköze és éppen ezért a tanítás egészét behálózza és meghatározza. Babits Mihály az irodalmi nevelésről azt írta, hogy „az emberi szellem minden nevelésének tengelye.” Ennek kapcsán kiemeli, hogy az iskolai tanulmányok célja, hogy gondolkodni és beszélni tanítsanak. (...)

Kezdetben maga a beszéd alakítja a beszédhez és halláshoz használt szerveket, amelyek a szavakat és mondatszerkezeteket észlelik, rendszerezik és megértik. Ez az anyanyelv tanulás közben történik. Ezt követően a nyelv válik a gyermek lelki életének egy közvetítőjévé. Egyfelől a nyelv lehetővé teszi, hogy a gyermek kifejezze magát és kapcsolatot hozzon létre a világgal, másfelől segít rendezni és rendszerezni a gondolkodást, hogy a gyermek tapasztalatai jelentést kapjanak. A nyelv az elsődleges megjelenési  módunk az elsődleges közegünk, aminek segítségével a világról és különösen a benne lévő viszonyokról képet alkotunk.

A nyelv egyetemes jellege képessé teszi az embert, hogy hozzáférjen bárki által bármilyen nyelven gondolt gondolatokhoz. A nyelv elősegíti, hogy a földrajzi és kulturális környezetből, ahová a gyermek született, továbbléphessen oda, ahol saját hangjának megtalálásával saját gondolatait képes kifejezni.

A szoros köteléket, amely a beszélt nyelv valamit kulturális és földrajzi közeg között létezik, szintén különösen figyelemmel kell ápolni. A gyermekdalok és versek, kiszámoló játékok az egész köznyelvi hagyomány fontos a gyermek számára. Ezt a beszélt elemet a mesék, a legendák, mondák és a néphagyomány gazdag szókincse egészíti ki.

A mozgás, a beszéd és gondolkodás közötti kapcsolatnak kulcsszerepe van a nyelvtanítás minden területén. A nyelvi tapasztalás minden szintjén, a hangok képzésétől, az ábécé betűin, a mondatszerkezet ritmusán át, a mozgás átalakulásával találkozunk. Éppen ezért a nyelvtanítás feladata, hogy használaton keresztül bővítse a gyermek nyelvi tapasztalatait. Ennek tudatossá tétele csak ezt követően történhet.

Alkotó tevékenység és képességfejlesztés

A világhoz való tartozás állandóan visszatérő vágya és igénye az embernek. Minden alkotó tevékenység ezt a kapcsolatot erősíti. Gondoljunk csak a művészek vagy kézművesek tevékenységére. Az alkotó munka minden formája az alkotó embert az általa megformált anyaggal egyesíti, amely a világhoz való közvetlen és aktív kapcsolatát jelenti. Ha egy asztalos bútort készít vagy egy ötvös ékszert, ha a gazda a földjét gondozza, vagy egy festő képet fest, az alkotó eggyé válik a világgal folyó alkotó folyamatban, az ember és a világ egyesül (Fromm 1953.)

A világgal való érintkezés során a gyerekek sem csupán megismerni és szemlélni akarják a világot, hanem meg is akarják változtatni, rá akarják nyomni a világra a maguk bélyegét: gátat vagy várat építenek, csatornát ásnak, tutajt barkácsolnak, ágakból vagy deszkákból kunyhót eszkábálnak.... A születést követő első életszakaszban a gyerekek megtanulják, hogy a világ a tetteken és a cselekedeteken keresztül alakítható, formálható. A későbbiekben a tettvágyuk az alkotó akaratuk jó részt kielégítetlen marad, hiszen az iskola hajlamos arra, hogy a a tanulót csupán mint gondolkodót, mint fogalomalkotót vegye igénybe. A tevékenység, a cselekvés az iskolapadban szinte semmi teret nem kap. (Lindberg 2004)

Az iskola gyakran elidegenít; nem teremt átélhető viszonyt a gyermek és a külvilág között. A kisgyermek biztonságra vágyik, arra, hogy átérezhesse: a világ és én összetartozunk.

A gyerekekkel való munkánkban az alkotó folyamatokon van a hangsúly. A pedagógiai tevékenységünk során a képszerűség és a gyermek teljes lényének bevonása feltétele az eleven tanítási folyamatok megteremtésének – főleg abban a korban, amikor az absztrakt, önálló, ítéletalkotó gondolkodás még nem a gyermek sajátja, hanem a belső képi-, képzelet- és fantáziavilágnak kiteljesedése a leglényegesebb; ehhez az érzések és az akarat nevelését kell előtérbe helyeznünk.

Ezt úgy tudjuk elérni, ha a betűket nem a világtól izolált jeleknek, szimbólumoknak tekintjük, hanem úgy alakítjuk ki a tanítási folyamatot, hogy a betűk és a világ kapcsolata a gyermek számára a meseképeken, a betűk formája pedig a mozgáson keresztül átélhető legyen. Ezáltal az átélésen és a cselekvésen, azaz az érzésen és az akaraton keresztül vezetjük el a gyereket a fogalomalkotásig.

Az írás-olvasástanítás a Waldorf-iskolákban egy olyan tanulási folyamatba illeszkedik bele, amely figyelembe veszi a gyerekek fejlődését és a kibontakozó képességeiket is. Egy képesség megszerzéséhez és birtokláshoz megfelelő időre van szükség. A tanultak befogadásához, feldolgozásához, átalakításához a gyerekek számára időt kell hagyni, hogy megfelelő módon meg tudják érlelni az új ismereteket. Ez azt jelenti, hogy mindazt a tudást, amit az iskolában kapnak a fej szintjéről képesek legyenek lesüllyeszteni oda, ahol meg tudják emészteni az önmaguk számára át tudják alakítani, emberivé tudják formálni, azaz képesség és erő válhat belőle.

Ez csak akkor lehetséges, ha nem túlzott tananyaggal, - képszerűen – emészthetetlen hatalmas kövekkel tömjük tele a gyermekeket, mint a farkas gyomrát a mesében, hanem olyan ismereteket adunk nekik, amelyek megtartható tudássá és képességgé alakulnak át.

A valódi tudás és egy képesség megszerzése során rendkívül fontos a folyamat lassú és kimért jellege. Az intenzív tanulás és a nyugalom, az ébrenlét és az alvás között megfelelő egyensúlyt és harmóniát kell találnunk, hiszen a tanultak a napi ritmus passzív időszakaiban tudnak a gyermekekben továbbélni és érlelődni. Éppen ezért az alvás annak az emésztési folyamatban a szerves és elengedhetetlen része, amely során a gyerekek öntudatlanul is a kapott ismereteket képességgé formálják át.

Képességhez pedig akkor jutunk, ha „elfelejtettük” azt a tanulási folyamatot, amelyen keresztülmentünk. Ez nem azt jelenti, hogy minden korábbi dolgot törlünk az emlékezetünkből, hanem azt, hogy egy valódi tudás, egy képesség birtokába kerültünk azaz, például: az önálló írás során nem arra kell gondot fordítanunk, hogy egy-egy betűt hogyan is kell megformálnunk vagy egy másik betűhöz kötnünk, hanem az írásunk tartalmára és stílusára figyelhetünk. Az írás- és olvasástanítás egyik legfontosabb szempontja tehát a képességek kialakítása. Az ehhez elvezető utat kell a gyerekek egyéni fejlődésével összhangba hoznunk.

Az anyanyelv tanítása és a Waldorf-iskola mindennapjai

Az anyanyelvi képzés alapja a mozgás, az élőbeszéd és a mesélés. Ezek a tevékenységek jelennek meg a tanulás minden területén, a reggeli főoktatásban ugyanúgy, mint a szakórák bármelyikén.

A Waldorf-iskolában reggel a tanítás főoktatással indul, amely két tanóra hosszúságú összetett foglalkozást jelent. A főoktatás 3 fő részből áll: Az első, az úgynevezett ritmikus rész, ahol az adott tananyaghoz kapcsolódóan mozgással kísért verseket, énekeket tanulnak, kör- és ritmusjátékokat játszanak, színdarabokat gyakorolnak. A főoktatás közepe a hagyományos tanórákhoz leginkább hasonlító munkarész. Ekkor a gyerekek epochákban (korszakokban), azaz 3-4 hétig egy tantárgyat -tömbösítve – tanulnak. Ez a tanítási forma az egy-egy tantárgyra való koncentrálást, összpontosított figyelmet és a benne való elmélyedést könnyíti meg. A főrész elején átismétlik és összegzik az előző napon tanultakat, így a lényeg áttekintéséből szervesen következik a továbblépés. A főoktatás a korosztálynak megfelelő mesével, történettel zárul.

A főoktatást követően – egy hosszabb tízórai szünet után – a rendszeres gyakorlást igénylő szaktantárgyak következnek.

A heti órarend átgondolt felépítés és ritmusa olyan szokások kialakítását segítik, amelyek a gyerekek természetes igényéből fakadnak. Ezek a szokások adják azt a biztonságot, amely birtokában a gyerekek az iskolát természetes közegként, életük szerves részeként élik meg.

A Waldorf-iskolában minden reggel beszélgetéssel kezdődik. A gyerekek elmesélhetik mindazt, amit élményként magukkal hoztak.

A főoktatás e mindennapi és elmaradhatatlan részének nem csupán az a szerepe, hogy a gyerekek beszédkészségét fejlessze és az egymás iránti figyelmet ápolja, hanem arra is figyelemmel kell lenniük, hogy  a gyerekek mennyire különböző otthoni közegből érkeznek az iskolába, és mennyire különböző érzéseket és élményeket hordoznak.

Az anyanyelvnek az élőbeszéden keresztül történő ápolása nem csupán megszeretteti a gyerekekkel a nyelvet, hanem érzékelhetővé teszi az embereket összetartó, gyógyító erejét is.

Forrás: Kulcsár Gábor: Az írás-olvasás tanítása a Waldorf-iskolában című könyvéből, 2017 Solymár, Waldorf Pedagógiai Intézet